Ülök az ablakban, nézem az eget. Csöppnyi bánat látszik a felhőkben. Egy szürke, majd mégegy és mégegy. Eső közeleg, talán csak egy zápor, de lehet, hogy vihar. Az eső elered, az ég megdörren. Az ablakon a védtelen cseppek kopognak, amikor megérkeznek. Némelyik megmarad, míg mások lefolynak. Mégegy dörrenés, majd fény. Egy villám volt. A felhők mindd sötétek, körülölelik az égboltot. Újabb dörgés, újabb villámlás. Csak ülök, majd egy cseppet vélek felfedezni. Ez már nem az ablakon van. Az arcomon. Lassú, fáradt könnycsepp eredt meg. Majd még egy. Egész patakban zúdult le. Sírtam. Miért? Mindenkinek vannak titkai, nekem is. Elmondanám őket, de köt a lélek, ami már a szikla peremén áll. Durr. A villám belecsapott a szemközti fába. A fa lassan égni kezdett. Fénye bevilágította a szoba nagy részét, ami a felhők miatt sötétbe borult. Az arcom már száraz volt, nincs több fájdalom.